Mostani történetem az egyik kedvenc D&D-s karakteremről, Wendy-ről szól. Már több mint két ezer éve,hogy Midgard-ot,az istenét szolgálja. Egy kíváncsi, játékos, ugyanakkor bölcs angyal,aki mindennél jobban szereti az istenét...Ez a rész arról szól,mikor az aki őt a legjobban gyűlöli,elkapja végre és a bosszú beteljesül...

Sigil...a Kapuk városa. Sigil,de furcsa hely vagy te...No,mindegy,most úgy is csak egy kis aranyborért jöttem ki. Utána már megyek is vissza,itt bármi megtörténhet...És most amúgy sincs kedvem szórakozni az itteniekkel. Aranyoborommal a kezemben léptem át a kapun,mikor valaki megfogta a vállamat. Hátrafordultam. Abasdarhon állt velem szemben,teljes pompájában. "Na ez már megint mit akar?" -futott át a fejemen a gondolat.

-Hello Wendy...-köszönt rám.

-Hello Abasdarhon. Hogy vagy mostanság? -ütöttem meg könnyed hangot,de már pörgött az agyam. Mit keres ez itt? Hiszen ő félisten lett,de pont ezzel be is lett zárva a saját síkjára. És avatárt,azaz önmaga gyengébb másolatát nem képes létrehozni. Kimerészkedett volna ide,ahol az isteneknek nincs hatalmuk?? Persze a kapcsolatomat sem érzékeltem Midgarddal,mert itt ez sem működik. Remek...na ebből mi lesz?

-Jól vagyok kedves Wendy. Szeretnék veled beszélni. Parancsolj csak.

Intett az asztrálsíkra vezető kapu felé. Átléptem. Ismét éreztem a kapcsolatomat Midgarddal. Az ösztöneim veszélyt éreztek,ezért gondolatban még Abasdarhon nevét kiálottam Midgard felé,utána valami átrántott egy másik síkra. Egy jeges,kietlen síkon álltam. A kapcsolatom Midgarddal megszűnt. Éreztem,bajban vagyok...Abasdarhon állt mellettem. Jégkék szárnyai végéből hideg pára kavargott. Gyönyörű arcán csak gonoszság látszott.

-Azt hiszem egy időre a vendégem leszel. Remélem elfogadod az invitálásomat? -kérdezte. Kérdezte? Kijelentette. Nagyon jól tudta,hogy nem fogok ellenkezni. Ez egy isten síkja,ahol tehetetlen vagyok,mint egy védtelen gyermek. Ennek ellenére elővettem legbájosabb mosolyomat.

-Hát persze kedves Abasdarhon,elfogadom.

Elindultunk a kietlen,sivár vidéken egy hatalmas jégkastély felé. Útközben démonokon,ördögökön akadt meg a szemem. Ezek nem zavartak,hozzászoktam a látványukhoz és a többi angyallal ellentétben én már rájöttem,hogy ők is kellenek a világ egyensúlyához. Láttam bukott angyalokat. Olyanokat,akik egy másik utat választottak. Mindegyiken látszott valamilyen formában az,hogy elbukott. Valakinek a szárnya lett fekete,valakinek a bőre...az ő látványuk elszomorított. Ahogy Abasdarhoné is. Hiszen valaha ő is angyal volt. Maga a megtestesült jó. Hiszen ezt jelképezzük mi,az angyalok. Ennek megcsúfolása lett most Abasdarhon,az Isten. Aki bukott angyalból "emelkedett" isteni szintre. Régen próbált engem is rátéríteni erre az útra. Megingatott a szavaiban rejlő igazság. A jó és a rossz közötti külömbség. Kétségbe is estem annak idején. Míg rá nem jöttem,hogy valóban igaza van. Az emberek helyenként nem érdemlik meg a jót. És az emberek önzők. De míg ő ezt meglátta és úgy döntött,hogy kihasználja őket,addíg én ugyanúgy megláttam és még mindíg segíteni akartam nekik. Mikor erre rájöttem,többé már nem féltem tőle. És ezt el is mondtam neki. Már akkor sejtettem,hogy egyszer ezért még bosszút fog állni,de azt hittem azóta letett róla. Hát nem...

Egy nagyon szép,de hideg és sivár kastélyba vezetett be. Minden jégből volt. Hatalmas üres tér,visszhangok,démonok,sötét. Nyomasztó környezet volt. Leült egy hatalmas trónusra és rámnézett. Várt. Figyelt. Hogyan reagálok. Igyekeztem nem mutatni félelmet és egyenlőre még nem is féltem.

-Nos kedves Wendy...Információkat akarok Midgardról. És mivel te vagy a legfontosabb angyala,ezért tudom,hogy közel állsz hozzá. Addig leszel itt,ameddig nem tudsz valami érdemleges információval szolgálni Midgardról.

Felnevettem. Gúnyosan. Utána ránéztem,eltelve hitetlenkedéssel és undorral.

-Te komolyan gondolod,hogy bármit is mondok neked Midgardról? Akkor neked elment az eszed.

Látszólag nem hatotta meg. Számíthatott a válaszomra,mert bólintott és intett a hátam mögé. Megfordultam. Egy hatalmas balrog,egy ördögúr jött elő,kezében korbáccsal.

-Nos,ha önként nem beszélsz akkor majd a szolgámnak talán igen. Ő igazán ért a kínzáshoz...Ő a leghűbb szolgám,Belkuduzur.

Volt valami fenyegető él a hangjában,de nem akartam észrevenni. És volt egy lenézés is a balrog felé,amit én is és az ördög is észrevett. Láttam rajta,hogy nem tetszik neki a dolog. Gondoltam ez jó alapot fog adni..

-Azt hiszed,hogy testi fájdalommal megtörhetsz? Ugyan Abasdarhon,azt hittem ennél több eszed van.-feleltem gúnyosan.

-Majd meglátjuk.-hangzott a rövid és tömör válasz. Intett felénk,mire a balrog megragadta a karomat és húzni kezdett magával. Mentem vele. Útközben ránéztem:

-Modd,nem zavar téged,hogy egy alantas szolga vagy csak?

Olyan gyorsan mozdult,hogy időm nem volt reagálni. Csattant egy pofon az arcomon. Karmok martak belém. Éreztem,hogy fáj,de nem törődtem vele,elvégre a testem regenerálja magát. Úgy dönöttem jobb lesz csöndben tovább haladni,de azért egy önelégült mosoly bújkált a szám szélén. "Szóval van gyenge pontod neked is...". Elvezetett egy szobába,ahol volt egy nagy ágy,egy öltözőasztal és egy ruhás szekrény. Rámnézett míg én körbenéztem a szobában.

-Mit akarsz?

Az első és legabszurdabb gondolatomat mondtam ki.

-Fürödni.

Elvigyorodott. Látszottak a tűhegyes fogai. Az egész lény a gonoszság szagát árasztotta magából. Bólintott.

-Rendben,gyere utánam.

Követtem őt egy másik szobába,ahol egy hatalmas dézsa állt,teli gőzölgő forró vízzel. Levettem magamról azt a kevés ruhát,ami volt rajtam,és beleültem a vízbe. Valami furcsát éreztem a tudatom hátsó szegletében,de nem tudtam megfogalmazni a dolgot. Csak elnyúltam a vízben és élveztem a forróságát és azt,ahogy megtisztulok. Tetőtől talpig megmostam magam,utána behunytam a szemem és áztattam magam. Próbáltam gondolkozni,hogy hogyan fogok kikeveredni ebből az egészből. Szinte fel sem fogtam Belkuduzur jelenlétét. Mikor kinyitottam a szememet,víz helyett vérben ültem. És a vérben testek apró darabkái úsztak. Felpattantam. Éreztem,hogy mindenemet beborítja ez a massza. Éreztem a vér és a bűzlő hús szagát. Ekkor kapcsolt a tudatom,hogy mágiával hatottak rám,hogy ne vegyem észre azonnal. Dühösen néztem a balrogra,aki csak vigyorgott.

-Első szabály: Itt nem fürdünk. Ez nem egy fogadó.

Remegtem a dühtől és az undortól. Elviharzottam a balrog mellett,vissza a szobámba. Becsaptam az ajtót. Elkezdtem megmozgatni az ujjaimat,hogy varázsoljak. Hiszen ismerem az összes papi varázslatot. Gondoltam,hogy ha nagy mennyiségű vizet zúdítok magamra,az majd lemossa rólam a mocskot. Bele is fogtam a varázslatba,és éreztem,hogy a mágia átjár. Vártam a vizet,ami jött is,de mikor beborította a testemet,jéggé változott. "Hát persze...Abasdarhon síkján vagyok,ő tudja irányítani a varázslataimat..." futott át rajtam a gondolat. Ott álltam beborítva jéggel,amire ugyan immunis voltam,de nem is a hideggel volt a legnagyobb gondom. Elkezdtem magamról letörögetni a jégdarabokat bízva abban,hogy lejön vele a vér is. Egy részét sikerült leszednem magamról,de ott voltak a szárnyaim. Azokat mégsem törhettem le...Pár óra alatt óvatosan letörögettem magamról a jeget. Bár csak itt ott voltak barna foltok rajtam,kivéve a szárnyaimat,amin már jég ugyan nem volt,de a tollak magába itták a vért. Úgy dönöttem,hogy kihasználom azt,hogy el tudom tüntetni...Mikor végeztem azzal,hogy megtisztogassam magam,és pont azon kezdtem el gondolkozni,hogy merre vannak a ruháim,bejött egy succubbus. Fején apró szarvacskák,denevérszárnyak,gyönyörű,csábító arc,szép test...és a szemében izzó gyűlölet felém. Karjaiban ruhákat tartott.

-Abasdarhon ezeket külde,hogy vedd fel.

-Rendben.-feleltem. Éreztem,hogy irigyen és gyűlölködve mér végig. Valahogy megéreztem,hogy ő Abasdarhon személyes szolgája,akit ki tudja mire nem használ... -Azt hiszem a nevemet már tudod,talán Abasdarhon maga suttogta a füledbe,ugye?

Megvillant a szeme és otthagyott,még becsapta maga mögött az ajtót,én pedig ott álltam,és rájöttem,hogy alaposan ráhibáztam és szereztem még egy ellenséget magamnak...Bár ezen a helyen ez aligha számított...Átnéztem a ruhákat. Sötét színűek. Sötétkék,sötétzöld, vérszínű...Mélyen dekoltált,kihívó,nem angyalhoz illő ruhák voltak. Kiválasztottam a legkevésbé agresszívet és felvettem. Egy picit jobban éreztem magam felöltözve. Órák,talán napok teltek el üresen. Nem számoltam az időt. Reménykedtem csak,hogy Midgard értette az utolsó segélyemet és hogy tesz valamit. Ténferegtem a szobában,kiutakon törtem a fejemet. Órák vagy napok múlva,nyílt az ajtó és Belkuduzur lépett be rajta, kezében korbáccsal.

-Mit akarsz?-kérdeztem tőle nem túl kedvesen.

-Hajlandó vagy végre beszélni magadtól?

-Szerinted...? Elöbb halok meg,minthogy bármit is eláruljak Midgardról.

A kezében tartott korbács lángba borult és csattant rajtam. Éreztem ahogy a húsomba mar. Leestem a földre,ő pedig folytatta. Hiába voltam ellenálló a tűzzel szemben,úgy tánt,minthogy ha önmaga tüzét átvinné a kobácsba. Minden egyes ütés jobban és jobban fájt. Mikor már azt hittem,hogy itt a vége és meghalok,abbahagyta. Szó nélkül kiment. Én pedig ott feküdtem a földön, összeégve,sebektől véresen. Fájt minden porcikám. Éreztem,ahogy a testem szép lassan regenerálja magát. De a vér és pár korbácsütés nyoma ott maradt. Lefeküdtem az ágyamra és rákényszerítettem magam,hogy aludjak...

Felébredtem,alvadt vér illatát éreztem magamon,de nem mertem ismét varázsolni,tanulva az előző esetből. Szerencsére már gyógyult voltam,de ez sem segített megalázott helyzetemen. Belkuduzur ismét eljött...én ismét nem válaszoltam...ő ismét az ájulás szélére korbácsolt...utána magamra hagyott...Meddig ment ez így,nem tudom. Homályba vész...megtörtént talán hússzor,de lehet,hogy százszor...Belkuduzus nagyon pontosan tudta,hogy hol van a határ,amíg még nem halok bele,és nem lépte át. De egy valamit elért...Ha nyílt az ajtó összerezzentem ösztönösen. És ezt ő nagyon jól látta. Láttam a gúnyt a szemében. De már nem érdekelt. Nem érdekelt,hogy a rajam ragacsos volt a vértől,nem érdekelt,hogy az egész testem vöröses fekete a saját száraz véremtől. Eleinte még összetörtem a tükröt,de miután újra és újra összeforrt abbahagytam,kizártam a tudatomból,hogy ott van. A testem megtört volt,de a lelkemet nem vehették el. És ezt Belkuduzur is tudta. Mégsem értettem,hogy miért folytatja még mindig. Időnként bejött a succubbus,akit Seruya-nak hívtak,lefürdetett tiszta,meleg vízzel. Láttam a kérdést a szemében,hogy miért nem adom fel és mondok Midgardról valamit? Miért vagyok ilyen makacs? Sosem válaszoltam,csak még elszántabb lett az arcom. A fürdések után mindig megjelent Belkuduzur is,aki pórázon rángatva vitt Abasdarhon elé. A kérdés adott volt. Mit tudok Midgardról? A válasz is adott volt. Semmit. Ilyenkor ismét ájulásig korbácsolt a balrog,én pedig már jótékonyan fogadtam a sötétséget,ami beborított.

Nem tudom,mit gondolhatott Abasdarhon,hogy mikor török meg,de rájött,hogy ez nem lesz célravezető. Így más módszerhez folyamodott...

Belkuduzur ismét belépett a szobába. Kivételesen emberi alakban jelent meg. Szép volt,de még így is éreztem a belőle áradó gonoszságot. Végigmért. Nem úgy,ahogy eddig tette,hanem mint egy vadász,mint egy férfi. Ekkor idejtem meg igazán,mert ösztönösen is rájöttem,hogy mit akar. Nagyot nyeltem. Elvigyorodott,odalépett hozzám,mire összerezzentem. Egyetlen mozdulattal letépte rólam a ruhát. Ott álltam elötte kiszolgáltatva,meztelenül. Felmordult és rámvetette magát. Úgy éreztem,mintha tüzes kések hasítanának belém. Tudtam,hogy most nem ájulok el,nem jön a sötétség,amibe menekülhetek. Tehetetlen,kiszolgáltatott bábként hagytam,hogy azt tegyen velem,amit akar...Utána otthagyott,belőlem pedig kitört a sírás. Aludni vágytam,haza vágytam...Midgardhoz. A biztosnásgba,ahol szeretnek...Azt hittem már nem lehet roszabb a dolog,de úgy látszik Belkuduzur rájött,hogy ez nekem mennyivel jobban fáj,mint a korbácsa...Mert innentől kezdve rendszeresen meglátogatott...Időnként hozott magával démonokat,bukott angyalokat,hogy rajtam éljék ki magukat. És én minden alkalom után elgyötörten,sírva feküdtem az ágyon...ismét úgy éreztem,hogy ennél roszabb már nem lehet...Ismét kiderült,hogy mégis...Egy halandót kapott el, Dragon Orbról, arról a síkról,ahol Midgard az egyik isten és azzal fenyegetett,hogy ha nem mondok el neki semmit Midgardról,akkor megöli,a lelkét pedig bezárja és kínozni fogja. Viszont ha válaszolok,akkor megölhetem az embert és ezzel a lelke megszabadulhat. Választhattam,hogy hagyom az embert meghalni és hagyni,hogy a lelkét démonok kínozzák,ezzel elbukok,mint angyal,vagy válaszolok és ezzel elárulom Midgardot. Így válaszoltam arra a kérdésre,hogy ki a legfontosabb angyal utánam. Az unokám,egy Asztrál Deva... Már akkor éreztem,hogy nincs vége...De a halandó megszabadult,és az én kezem által...

Egyik alkalommal Seruya jött be,hogy lefürdessen.

-Miért nem mondod el neki,hogy mit akar?-tette fel a szokásos kérdést...

-A testemet elvehetik,de a lelkemet nem...-feleltem sztoikusan. Addigra már jelmondatommá vált. Mint egy mantrát ismételgettem magamban... Éreztem a tekintetében a sajnálatot. Ez meghökkentett...Eszembe jutott az a succubbus,aki menekülni akart a létéből és akinek sikerült,nekem köszönhetően...Megsimogattam az arcát. Ezen ő lepődött meg,de végül inkább kiment. Én pedig felöltöztem és vártam Belkuduzurt,aki jött is. Nem Abasdarhonhoz vitt,hanem egy szobába,ahol egy angyalt láttam ájultan. Rémülten vettem észre,hogy az unokám az... Abasdarhon állt mellette. Ránéztem...Gúnyosan mosolygott rám.

-Mit akarsz tőle?-kérdeztem.

-Sikerült elkapni,de ő sem készséges,akárcsak te. Választhatsz,hogy vagy megölöm őt,vagy pedig a különleges képességeddel átveszed az ő fájdalmát és elmondod neki,hogy mi a helyzet...Persze,ehhez elöbb válaszolnod kell...

-Mit akarsz tudni?-kérdeztem ismét fogcsikorgatva.

-Midgard és Tiestel'rae szeretik egymást? Milyen istenekkel van jóban Midgard?

Erősen gondolkoztam,hogy hogyan válaszoljak úgy,hogy valamit eláruljak,de mégsem sokat...

-Midgard a vágyak istene,Tiestel'rae a szerelemé. Vágy nélkül nincs szerelem,de a vágy megvan szerelem nélkül. Ennél többet nem tudok,mert nem az a dolgom,hogy Midgard szerelmi életét figyeljem. És Midgard minden istennel jóban van,akinek vannak vágyai,és akinek szerencsére van szüksége,hiszen az is az ő hatásköre...

Abasdarhon szeme összeszűkült. Utána intett nekem,amiből én azt gondoltam,hogy jó választ adtam..Odarohantam az angyalhoz és megérintettem. Megnyitottam az elmémet a fájdalma felé. Képek és érzések kezdtek kavarogni a fejemben,összegörnyedtem. A sebei szép lassan begyógyultak,én pedig ott térdeltem elötte és ziháltam. Kinyitotta a szemét és rémülten nézett rám.

-Wendy,mit keresel te itt? Midgard már keres téged.

A háttérben Abasdarhon némán intett a fejével,hogy nem mondhatok el neki mindent.

-Abasdarhon elkapott és Midgardról akar információkat. Kénytelen voltam neki válaszolni,már egy halandót is elkapott,akit meg kellett ölnöm.

-Megöltél egy halandót?-kérdezte elhűlve?

Bólintottam.

-Meg kellett tennem...és azt is elárultam,hogy te ki vagy.

Hitetlenkedve nézett rám. Láttam a szemében,hogy úgy gondolja,hogy elbuktam. Ez borzasztóan fájt. Tudtam,hogy ha kikerül innen,akkor elmeséli Midgardnak. Csak abban reménykedhettem,hogy Midgard rájön,hogy mit miért tettem és nem ítél el. Abasdarhon intett Belkuduzurnak,aki kivitt a teremből. Lelkileg összetörve rogytam le a székre,ami az öltözőasztal elött volt. Hirtelen ötlettől vezérelve összetörtem a tükröt,fogtam egy éles darabot és átvágtam vele a csuklómat és a torkomat. Úgy döntöttem,hogy elég volt. Még mielött többet árulnék el Midgardról,vagy valaki más szerettemről,inkább meghalok. Éreztem,ahogy a vér távozik belőlem és gyengülök. Már epekedve vártam a halált,hiszen még az is jobb,mint ez a szenvedés. A félelem,hogy Midgard lemond rólam,a bűntudat,hogy az unokámat elárultam. Szép lassan mindent beborított a vér körülöttem,és kezdett homályosodni a világ,majd elöntött a sötétség...

Magamhoz tértem és rá kellett jönnöm,hogy Abasdarhon nem fog hagyni meghalni. Innetől kezdve már csak a dac tartott életben. A dac,hogy a testemet elvehetik,de a lelkemet nem. Ezt hajtogattam állandóan. Fel sem tűnt,hogy hangosan mondom. Homályossá és szürreálissá váltak a dolgok. Valahol a tudatom legmélyén tudtam,hogy szép lassan kezdek megőrülni,de menekülnöm kellett. Időnként hangosan üvöltöztem Midgardhoz,hogy nem buktam el és nem vagyok gonosz. Időnként pedig könyörögtem hozzá,hogy jöjjön már el végre értem. Már nem érdekelt,hogy hogy nézek ki. Már nem érdekelt,hogy véres vagyok,hogy a hajam fele hiányzik,hogy a testem teli van hegekkel. Már nem érdekelt,hogy hány démon vagy ördög tesz magáévá, vagy,hogy Belkuduzur mennyi ideig korbácsol. Időnként Seruya kérdezte,hogy miért nem adom fel. De mindig csak azt feleltem,hogy Szeretem Midgardot,és a testemet elvehetik,de a lelkemet nem...

Egyik alkalommal épp tiszta tudattal ültem a kádban,ahol a succubbus segített lemosni magamról az utóbbi alkalmak mocskait.Utána egy krémmel bekente a hegeket a testemen,amitől azok elhalványodtak. Nem értettem a dolgot,de ő nem válaszolt. Sejtettem,hogy ismét Abasdarhon elé visznek,de már nem érdekelt. Szépen felöltöztetett Seruya,de ahelyett,hogy kiment volna intett,hogy menjek előre. A szemében ismét sajnálatot láttam,amit nem tudtam hová tenni. Egy sötét szobához kísért,ahol egy ágy várt. Becsukta mögöttem az ajtót. Én pedig várakozva leültem az ágyra. Abasdarhon jött be. Leült mellém az ágyra és megsimogatta az arcomat. Éreztem az érintésében a mohó vágyat. Mielött megrémülhettem volna úgy igazán,a puszta akaratával rákényszerített,hogy a képeségemmel,amivel annak idején átvettem az unokám fájdalmát,most úgy vegyem át az ő érzéseit. Nem tudtam ellenállni az akaratának,így megérintettem őt. Heves,mindent elsöprő vágy töltött be és mohón vetettem magam Abasdarhonra,aki legalább ugyanilyen heveséggel viszonozta a csókjaimat...

A szobámban tértem magamhoz ebből a kaotikus,tomboló érzésből. Az ágyamon feküdtem. És tudtam,hogy állapotos vagyok. Éreztem minden porcikámban. És azt is tudtam,hogy Abasdarhoné. Tudtam,hogy mit akart ezzel elérni. Ellenem akarja hangolni a gyermeket,hátha ezzel megtörök. De valahogy kitisztult a fejem. Elhatároztam,hogy nem fogom hagyni. Hogy akkor is megszülöm és annyi szeretet adok neki,amennyit csak tudok. Hittem benne,hogy sikerülni fog. Ettől kezdve nem jött Belkuduzur,nem jöttek démonok,ördögök,bukott angyalok. Nem jött senki,kivéve Seruya-t,aki időnként hozott be ételt. Láttam a szemében az értetlenséget,hogy miért teszem ezt? Én pedig napról napra csak ültem és dúdoltam magamnak és a bennem növekvő apróságnak. Valahogy nem is tudtam őt hibáztatni,hiszen tudtam,hogy nem ő tehet a dolgokról. Nem érdekelt semmi ebben az állapotban,csak az,hogy a babának minél több és több jó érzést tudjak adni...

Teltek a napok,hetek és én csak ültem és dúdoltam,beszéltem hozzá...Egy alkalommal sikolyokra,üvöltésekre lettem figyelmes. És megértettem. Midgard eljött értem. Kirontottam a szobából, keresztül kasul a folyosókon. Mellettem rohantak el démonok,ördögök. Teljes volt a káosz,senki nem figyelt rám. Seruya-t kerestem. Végül egy szobában leltem rá,amint Belkuduzur egy kardot tart a nő torkához.

-Ha elengedsz,életben hagyom.-fröcsögte felém a balrog. Láttam Seruya szemében a kétségbeesést és a segélykérést. Tépelődtem,hogy mit tegyek. Amíg ott álltam tehetetlenül angyalok rontottak be a szobába. Belkuduzur még egy utolsó döfésként leszúrta a succubbust és menekülni próbált,de az angyalok többen voltak. Odarohantam Seruya-hoz,aki már az utolsó levegőit vette. Békét és hálát láttam az arcán. Szájából apró vérbuborékok törtek fel,míg azt mondta: Köszönöm. És az élet utolsó szikrája is elhagyta a testét,én pedig megtörve borultam rá...Finom kezek érintettek meg és húztak el tőle gyengéden. Valaki átölelt,én pedig elvonultam elmém egy rejtett zugába...

Mikor magamhoz tértem egy fekete hajú,kedves arcú nő ült velem szemben és aggódva nézett rám. Darnemia,a mágia és az anyaság istene volt ő. Annyira hihetetlen volt,hogy ismét biztonságban vagyok,hogy úgy gondoltam ez csak Abasdarhon ujjab trükkje. Nekiestem Darnemianak és ütni kezdtem,közben hangosan zokogtam. Tűrte,várta,hogy lenyugodjak. Utána átölelt és dúdolni kezdett egy altatódalt,én pedig hálásan fogadtam az álmot. Mikor felébredtem még mindig a karjaiban tartott. Ránéztem.

-Ne haragudj...Azt hittem Abasdarhon újjabb trükkje vagy...

-Tudom,Wendy,tudom. Itthon vagy,biztonságban. Mi lesz a babával?-simogatta meg az arcom. Értetlenül néztem rá.

-Hogyhogy mi lesz? Megszülöm,mi lenne vele?

-Akkor adj neki sok szeretetet. Ezen múlik most minden. Bocsáss meg Abasdarhonnak, és szeresd ezt a gyermeket.-nézett rám szomorkásan. És akkor megértettem. Valahogy tudtam,hogy Abasdarhon elmenekült. Megtalálta az egyetlen kiutat. Lényének egy jelentős részét még belém,illetve a bennem növekvő gyermekbe helyezte. Fordult velem egyet a világ. A kérdés adott volt. Mit teszek? Megszülöm e a gyermeket,aki Abasdarhon maga, avagy megkérem a szerelem és a termékenység istenét,Tiestel'rae-t,hogy vessen véget a gyermek életének...?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.